Magyarországon is, mint az összes többi országban a szennyvízkezelés kiemelt jelentőségű népegészségügyi problémakör. Minden léptékben igényes műszaki megoldásokra van szükség. Legyen szó akár Budapest szennyvízhálózatáról, vagy akár egy, a város zajától és a szennyvízhálózattól elszigetelt, különálló épületről.
Általános elv, hogy egy jól kiépített gyűjtőcsatorna-hálózatra kell minden nagyobb épületegyüttest csatlakoztatni, hogy a keletkezett szennyvizet a szennyvíztisztítóba vezethessük. Szép számmal vannak azonban olyan épületek is, ahol nincsen mód a szennyvízhálózatra csatlakozni. Ekkor egyéb műszaki megoldások jelenthetnek reális alternatívát az építtető/tulajdonos számára. Ezek bemutatása előtt mindenképpen meg kell válaszolnunk azonban a kérdést, hogy esetünkben milyen szennyvízről is van szó. A háztartásokból szennyvízként távozó tömegáram szennyezőanyag koncentrációja nagyban függ az épület lakóinak vízfogyasztási szokásaitól. Ebben az esetben nem csak a felhasznált ivóvíz mennyisége a mértékadó, hanem nagy szerepe van a felhasznált tisztítószerek mennyiségének és minőségének is. A foszfátmentes mosószerek széleskörű elterjedése egy lényeges szennyező komponens koncentrációját csökkentheti ugyan a szennyvízben, azonban ez még mindig csak a problémakör egy bizonyos részére ad megnyugtató választ. A szennyvíz mennyiségi csökkentésének eddig ismert legegyszerűbb módja a vízzel való takarékosság. Ez a módszer napjainkban, a víz fajlagos, köbméterenkénti árának növekedésével egyre elterjedtebb.
A kommunális szennyvíz mennyisége tehát nagy mértékben csökkenthető, de képződése nem szüntethető meg, és kezelése különösen a nagy településeken és a hálózattól elszigetelt épületeknél továbbra is probléma lehet. A települések növekedésével a szennyvíz elhelyezési mód (tárolás) nem jelent megoldást, hiszen veszélyezteti az élővilágot és az újabb vízbeszerzéseket is korlátozza. Minden épületnél meg kell tehát oldani, hogy a kommunális szennyvíz csak tisztítás útján kerüljön az élővizekbe.
A szennyvíztisztításnak számos módja ismert, amelyeket három csoportba sorolhatunk vázlatosan: mechanikai, biológiai és fizikai-kémiai. Ezek a módszerek önmagukban alkalmazva csak részleges tisztítást eredményeznek. A teljes víztisztításhoz mindháromra szükség van.
• A mechanikai tisztítás során durva, majd finom szűrőn (sok esetben rácson, szitán) vezetik át a szennyvizet, majd ülepítés, és centrifugálás következik. Ülepítéskor a felszínen úszó olaj-, és zsírfoltokat távolítják el. Ezt követően a derítés folyamata során további szennyezők leülepítése történik. A megtisztított víz viszont még továbbra is tartalmaz különböző szerves és szervetlen szennyezőket.
• A biológia tisztítás a szerves anyagok eltávolítását célozza. Lényegében a természetes vizek öntisztulásának folyamata zajlik le, de sokkal gyorsabban, köszönhetően a felhasználó által hozzáadott anaerob rothasztóknak. Ezek olyan élőlények, melyek a szerves vegyületeket oxidatív módon bontják le, és a közben felszabaduló energiát saját életműködéseikhez használják fel.
• A mechanikai és biológiai tisztítás után a szennyvíz továbbra is tartalmaz még foszfort, nitrogént és további mikroszennyezőket (baktériumok, vírusok). Ezek eltávolítása a kémiai-fizikai tisztítás során történik meg.
A mindhárom tisztítási folyamaton áthaladt szennyvíz végeredményben akár ivóvíz minőségű is lehet, tehát bármilyen céllal újrahasznosítható (a fővárosban keletkezett szennyvíz 95%-a tisztítás után visszajut a Dunába).
A szennyvíz tulajdonságai és a tisztítás célja határozza meg, hogy milyen víztisztítási módszert alkalmazzunk. Ha csupán az a cél, hogy a talajt, mint nagy öntisztuló képességű befogadó közeget ne terheljük túlságosan, elegendő lehet a mechanikai tisztítás egyedüli alkalmazása.
A tisztítási technológia magas fejlettségi szinten áll, azonban a fejletlen régiókban vagy a kisebb településeken elemi problémákat sem tudnak megoldani. A probléma kis falvaknál többnyire pénzügyi jellegű, hiszen nem minden esetben gazdaságos a drága csatornarendszer kiépítése és üzemeltetése. Megoldás természetesen van. Ebben az esetben minden házhoz önálló emésztőt (szikkasztót) kell építeni. A szakszerűség nagyon lényeges, hiszen így elkerülhető a környezetszennyezés.
Egy szabályosan megépített házi szennyvízemésztő-rendszerben a házból a szennyvíz fővezetéken át csatlakozik be az udvaron elhelyezett föld alatti ülepítő tartályunkba, ahol a szilárd részek leülepednek és anaerob lebontáson mennek át. A folyadék egy elosztó edénybe folyik tovább, ahonnan (legalább) három párhuzamosan kapcsolt, perforált csővezeték halad egy-egy kaviccsal vagy zúzott kővel bélelt úgynevezett „abszorpciós mezőre”. A csövekből kiszivárgó szennyvíz átszivárog a kavicson, majd a talajon, miközben megtisztul, és már nem szennyezi a talajvizet. Az emésztő rendszer ürítése szükséges a normális működéshez. Minden házi szennyvíztisztító rendszernek ez az alap működési módszere, csak bizonyos berendezések mennyisége és minősége változik. Például:
• Perforált csőszakaszból lehet több is.
• Az abszorpciós mező lehet mezőgazdasági üvegház, akár tó- vagy folyóparti nádas. Ezek a gyökértéri szennyvíztisztítók kiválóan alkalmasak családi házak szennyvíztisztításának megoldására is.
A telekadottságok, például a méret és a domborzati viszonyok persze határt szabnak lehetőségeinknek.
Egy modern, komplett szennyvízkezelő rendszer kiépítése egy családi ház esetében körülbelül 800 000 – 1 000 000 Forint. A Fővárosi Csatornázási Művek Zrt. 2011. évre szóló szennyvízelvezetési díja 325,3 Ft/ m3 + ÁFA. Ez 19,5%-os drágulás az előző évhez képest. Egy négytagú család esetében éves szinten körülbelül 250 m3 szennyvíz keletkezik, ami évente körülbelül 100 000 Ft csatornahasználati díjat jelent. Így a beruházás egyszerű megtérülése 8-10 évre tehető, ha nem vesszük figyelembe a jövőben várható újabb áremelkedéseket.
